BemutatkozunkPartnereinkKapcsolatJogszabályokTudástárAjánlatkérés

Munkavédelem - A munkavédelem története
1. rész

Alapvető igényünk, hogy a mindennapi munkánkat biztonságban végezhessük el, biztonságosan jussunk el a munkahelyre és onnét vissza otthonunkba, valamint a munka, amit végzünk, ne károsítsa egészségünket. Sajnos a történelem során ez hosszú időn keresztül nem volt a figyelem központjában.

Az alábbiakban azt az utat mutatom be pár történelmi személyen és eseményen keresztül (vegyesen a világból és magyar vonatkozásokból), ahogy az emberiség gondolkodása, szemlélete módosult a múltban, míg eljutottunk oda,  hogy a fenti igényt törvény formájában is meg tudtuk fogalmazni. Közös a lentebb említendő személyekben, hogy valamely betegség tüneteit elemezve, megfigyelve eljutottak odáig, hogy a betegség gyökérokát összekötötték a munkavégzéssel, annak körülményeivel, majd később a munkakörnyezeten próbáltak meg változtatni.

Kofi Annan volt ENSZ főtitkára által megfogalmazott szavak ide illenek:
„A biztonságos munka nem csupán józan gazdaságpolitika, hanem alapvető emberi jog. Ahhoz, hogy ezt az alapvető jogot mindenhol elismerjék, a hozzáállásnak nagymértékben változnia kell.”

A munkavédelemre és a vele szorosan összefonódó ergonómiára is igaz Ebbinghaus német pszichológus megállapítása, miszerint „hosszú múltja, de rövid története van”, hiszen a munkavégzéssel kapcsolatos problémák egyidősek az emberiséggel. Az ókori Spártában, amikor az életképtelen csecsemőket kitették a Taigetoszra, az egyfajta alkalmassági szelekciónak számított. Az ókori Rómában, kezdetben a hódító háborúk miatt, nagyszámú rabszolga állt rendelkezésre, akiket tárgyként kezeltek és éjjel-nappal dolgoztatták őket. Hadrianus uralkodása alatt előírták, hogy a bányászoknak fürdőt és lábbelit kell biztosítani. Ahogy csökkent a rabszolgák száma a gazdaság megőrzése érdekében védeni kellett őket, sőt a szakképzett rabszolgák jelentősége egyre inkább felértékelődött.

Más volt a helyzet a szakképzett munkaerővel. Az írástudó, vagy valamihez értő (pl. szakács, kézmőves, ruha- vagy cipőkészítő) rabszolgát mindig megbecsülték, sokra tartották. Ciceróról például feljegyezték, hogy kedvenc felolvasó-rabszolgájának tüdőbaját saját költségén gyógyítatta. A kisiparosok nagy része szabad polgár volt, ők főleg kisázsiai-görög rabszolgákat vásároltak, akik nagyobb szakmai ismeretekkel rendelkeztek, mint a római mesteremberek. Ezek a rabszolgák már pénzt gyűjthettek és később megvásárolhatták a szabadságukat. A korai császárkorban a "minisztériumokat" felszabadított rabszolgák vezették, a beosztottak rendszerint magasan képzett rabszolgák voltak, ami kihatott az államigazgatásra és a törvényhozást is befolyásolta. Arisztotelész azt mondta, hogy "a rabszolgaság természeti tény, a rabszolgára addig szükség van, amíg a vetélő nem mozog magától a szövőszéken". És valóban, a rabszolgaság a XIX. század végéig fennmaradt, többé-kevésbé, változó formában.

Hippocrates (Kr.e. 460-377) volt tán az első személy, aki a bányászok körében először leírta az ólommérgezés tüneteit. Majd egy római szenátor, idősebb Plinius (Kr.u. 23/24-79) feljegyzései közt találkozhatunk az azbeszt és a cinnabarit (higany érce: HgS) egészséget károsító hatásaival. Plinius volt az, aki művében említi, hogy a munkások úgy védekeztek a por ellen, hogy a szájukat és orrukat eltakarták.

>> Tovább a munkavédelem történetének 2. részéhez